Állas küsz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Állas küsz
Alburnus mento állas küsz.jpg
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Magyarországon védett
Eszmei érték: 10 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Csontos halak (Osteichthyes)
Osztály: Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)
Rend: Pontyalakúak (Cypriniformes)
Család: Pontyfélék (Cyprinidae)
Alcsalád: Alburninae
Nem: Küszök (Alburnus)
Faj: A. mento
Tudományos név
Alburnus mento
(Heckel, 1836)
Szinonimák
  • Chalcalburnus chalcoides mento (Agassiz, 1832)
  • Aspius mento (Agassiz, 1832)
  • Aspius mento (Heckel, 1836)
  • Alburnus chalcoides var. danubicus Antipa (Berg, 1948)
  • Alburnus mento Agassiz (Vásárhelyi, 1961)
  • Alburnus mento Agassiz (Herman, 1887)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Állas küsz témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Állas küsz témájú kategóriát.

Az állas küsz (Alburnus mento) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj.

A küszökhöz viszonyítottan nagyobb termetű halfaj. Erősen veszélyeztetett, eltűnőben lévő fajok közé tartozik. Ausztriában, Szlovéniában és Ukrajnában is kiemelt védettséget élvez. Magyarországi védettsége jelképes, hiszen a magyar faunaterületről nagy valószínűséggel már kipusztult, utolsó bizonyított előfordulását a 19. század végén Szeged mellett a Tiszáról jelentették.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állas küsz tengerekben, brakkvizekben és édesvizekben is előfordul, de a tengeri állománya az édesvizekben ívik. Elterjedési területe a Duna völgyének folyói és tavai valamint a Fekete-tengerbe északról ömlő folyók, például a Déli-Bug, Dnyeszter, Dnyeper és az Azovi-tengerbe torkolló Don és Kubány. Korábban nagy állományai éltek a Felső-Bajorországi tavakban, például a Starnbergi-tóban, Ammer-tóban és Dhiemseében. Első leírását 1832-ben Louis Agassiz „Aspius mento” néven tette közzé. Sokáig vitatott volt a besorolása és korábban az Alburnus chalcoides alfajának is tekintették. Magyarországon kifejezetten ritka és védett halfaj, a természetes vizekben való előfordulásáról nincs pontos kép, hiszen valószínűsíthető élőhelyein történt kutatások nem jelezték előfordulását az elmúlt évtizedekben.[1][2]

Hasonló fajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legjobban a szélhajtó küszhöz hasonlít, de az oldalvonalán kevesebb számú pikkely található. A balinhoz éppen ez miatt hasonlít, hiszen megegyező a pikkelyszámuk, de segít az eltérő szájhasíték, mely a balinnál eléri vagy meghaladja a szem vonalát, továbbá az anális úszójának a széle erősen homorú. Nehezebb összetéveszteni, de fiatalabb példányok vizsgálatakor hasonlónak tűnhet a nyúldomolykó, a fejes domolykó, a vaskos csabak és a jászkeszeg de ezek anális úszójában tizenegynél kevesebb osztott sugár van. A kurta baing oldalvonala néhány pikkelyen tart ezért könnyen megkülönböztethető tőle.[3]

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Teste áramvonalas, hosszúkásra menyúlt, mely oldalról erősen lapított. A feje aránylag kicsi, a homloka lapos, a szája felső állású és az alsó állkapcsa túlnyúlik a felsőn. Szeme testéhez viszonyítva aránylag nagy. A hátúszó hosszú és alacsony, a farokúszó hosszú és mélyen kivágott, a faroknyél majdnem hengeres formájú. Apró cycloid 60-67 darab kicsi pikkelye van az oldalvonala mentén, az oldalvonala teljes és a has felé erősen ívelt. A hátoldala barnászöld vagy acélkékbe húzó kékeszöld, oldala és hasa ezüstös csillogású. A hát- és a farokúszó sötétszürke, a többi úszó piszkossárga. A hátúszóban 8-9, míg az anális úszóban 14-17 osztott úszósugár található. A hal testhossza 15-25 centiméter, maximum 35 centiméter.[1][2][3]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rajhal, amely a tiszta, oxigéndús vizeket kedveli. Csapatosan jár és elsősorban a felszín közelében keresi táplálékát, mely állati planktonokból, kandicsrákokból, vízibolhákból, rovarlárvákból és vízre hullott rovarokból áll. Növekedésével összhangban kezdetben kisebb kerekesférgeket, majd egyre nagyobb testű planktonrákokat fogyasztanak. Az állas küsz kifejlett egyedei planktonevők, táplálékukban azonban kisebb-nagyobb arányban kimutathatóak a talajlakó (bentikus) szervezetek is.[1][2]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Három-négyéves korában válik ivaréretté. Az ívási időszakot megelőzően az ivarérett tejesek fején és testének elülső részén fehér nászkiütés (dorozsma) jelenik meg. Április-május-júniusban csapatosan vonulnak megszokott ívóhelyükre, a folyók parti sávjába, a legfeljebb 20-30 cm mély kavicsos aljzatú részekre. Az ívás a kavicsos mederfenéken két részletben történik, látványos nászjáték mellett, 18-19 napos időközzel. Az ikraszemek száma 15-23 ezer között van, méretük 1,4-1,6 mm. Az ívás kőmérsékleti optimuma 12-18 oC közé esik, a kikelő lárvák az ívóhely kavicsai között maradnak a szikanyag teljes felszívódásáig.[2][3]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Természetkalauz: Édesvízi halak, Magyar Könyvklub, Budapest, 1996., ISBN 963 547 140 8
  2. ^ a b c d Dr. Györe Károly: küsz Állas küsz - Chalcalburnus chalcoides mento Agassiz, 1832. HAKI. (Hozzáférés: 2010. június 18.)
  3. ^ a b c Állasküsz – Chalcalburnus chalcoides mento (Agassiz, 1832). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 2010. június 18.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Internetes leírások az állas küszről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Halak Halakportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap